Szürke volt az ég, és ezért szürke volt a kék Balaton is. Szokatlanul nagy hullámok ringatták a hajót, egyáltalán nem lágyan. Az eső még nem esett. Egyre közeledett a part, már tisztán látszottak a partmenti sétány pirosra festett padjai. Három hete nem verték, talán közeledett a tárgyalás napja. Legjobban a népi ülnököktől félt, bár a végkifejlet nem lehetett kétséges. Selyemzsinór, ahogyan az egyetemen ökörködtek. Juventus ventus. A héten már harmadszor volt sárgaborsó, még jó, hogy szerette. Bár ez nem éppen a szigeti Nagyszálló. A kübli elviselhetetlenül büdös, de már megszokta. Csinosnak mondott, lelkiekben gazdag hetvenes most fordul balra, Gorkij fasor, Majakovszkij utca. Mi lehet otthon? A troli himlőhelyes, bajszos keresztapja már több, mint négy éve halott... A hajó kikötött, az üdülők szétszéledtek a bodegák irányába. Pinot gris, Blaustaengler... Jóllehet itt nem így hívják egyiket sem. Már langyos eső mossa a bazaltorgonákat. Jobbról egy T-55-ös, balról egy T-34-es. A macskakövön agyvelő, vér, egy koktél szilánkjai, rongyos trikolór címer nélkül. Orosz és magyar nyögések, káromkodások. Igyi szjudá, bábuska májá! A nyolcadik pohár után már nem érdekli a vihar. A száraz most is jobban csúszik, mint az édes. Kár, hogy nincs itt Éva, neki ízlene a szürkebarát. Még néhány lövés, felszáll a füst, kormos az arca, a kórházban tér magához... Jóval később... A sebláz öntudatlanul is újra elmondatja vele a verset elhaló, makogó hangon, nem oly csengőn, mint egykor a Petőfi körben. A troli megáll, fáradtan szusszan, a cella félhomályában rovar motoz, lassan ébresztő, az őrizetes megfordul a priccsen...